Augusztus 31.
Péntek. Egy sorsdöntő nap. A nyári szünet utolsó hete csendesen telt. Nem
hallottam a barátnőim felől egy árva szót sem. Mindenki az iskolára készült
már. Mi, Alison, Emily, Hanna, Spencer, és én alig egy éve ismertük
egymást, de nagyon jóban voltunk. Szinte minden nap találkoztunk.
Majd csütörtökön kaptam egy sms-t Spencertől. S.O.S.
Elsétáltam a házukhoz, de az ajtó be volt zárva. Sokáig
feszegettem, de nem nyílt ki. Csengettem, de nem nyitott ajtót senki. Majd
hideg kezek érintését éreztem a vállamon
-ÁÁÁÁ! - Sikoltottam torkom szakadtából.
- Nyugi már, te kis butus, csak én vagyok az- Mondta egy
ismerős hang, Alison. Ott álltak mind a négyen. - Nincs semmi baj. Elmegyünk
egy kicsit bulizni, benne vagy?
- Igazából anyáék nem nagyon díjaznák. Hétfőn suli
- Aj, ne már. Ezért kell egy kicsit kikapcsolódni.
Megfogtak és elvonszoltak. Igazából nem is bántam. Tényleg
jól jön majd most egy kicsit, hogy kirúgunk a hámból.
Egy közeli kocsmába mentünk.
- Hellóka! Ötöt kérnék a szokásosból- Mondta Alison,
miközben ott tekerte magát a nagyon helyes pultos fiúnak.
Miután megkaptuk a kért italokat táncoltunk egy kicsit.
- Hé, csajok! Eléggé fáj a fejem! Már nem bírom a tömeget,
és szédelgek is! - próbálta túlkiabálni a hangzavart Hanna
- Tényleg menni kéne- Helyeselt Spencer
- Ó lányok, olyan kis bugyuták vagytok! Egy ilyen helyet nem
szabad napkelte előtt elhagyni!- felelte a szokásos hangsúllyal Alison.
- Ali!- Parancsolt rá Spencer.
Ők sokszor veszekedtek. Spencer volt az egyetlen, aki,
szembe mert szállni Alison akaratával. Ő volt a diktátor mindannyiunk közül.
Mindig az ő akarata érvényesült mindenben.
- Ahj- Sóhajtott, majd előretört a tömegen.
Miután kijutottunk hívtunk egy taxist, aki jó pénzért
hazafuvarozott minket, Aliék háza elé. Majd a kertben megtorpant.
- Hazarángattatok, de a bulinak nincs vége. Itt
folytatódhat, viszont a szüleim alszanak. És ezt a kiruccanást nem
tudhatják meg. Biztos, hogy nektek is van kedvetek még bulizni egy
kicsit, meg amúgy is, öt alvóhely nincs nálunk, haza meg nem találtok ebben a sötétben.-
Kicsinyített le minket Ali, a maga módján
- Csak semmi hangzavar! - nevettem fel. Akkor már eléggé
"jól éreztem magam”. Örültem, hogy a parti itthon is tovább folytatódik.
Viszont volt, aki
nem örült annyira. Spencer arcán az undor vette át a helyét, Hannáén pedig
minden bizonnyal a fáradtság.
Emily nem szólt semmit, de láttam, hogy eléggé élvezi a
kialakult helyzetet.
Bementünk a DiLaurentis család kamrájába. Leültünk a régi,
poros, kissé már szakadt kanapéra. Beszélgettünk kicsit, majd Alison felállt,
és hátrasétált a dobozokhoz. Kinyitott egyet, majd sokáig csak nézett.
- Mit kértek csajok?
- Mindegy. Hozz valami erőset- Mondat Emily, és mindannyian egyetértettünk.
Ali egy vodkanaranccsal teli üveget vett ki az egyik
dobozból. Nem a legerősebb, de megfelel. Majd egy másik, kisebb tárolónak a
tetejét nyitotta ki ahonnan öt üvegpoharat húzott elő. Hanna segítségével szétöntötték.
Majd még egyszer, és még egyszer. Az egész üveggel megittuk.
Majd úgy döntöttünk, ebből elég.
- Hé, csajszik! Meséljetek valami nagyon izgit!
- Ali! Nincs semmi, amit mesélhetnénk. Mindent tudsz!-
Mondtam.
- Na, tudom, hogy nem mondtatok el mindent. Tudjátok,
minket a titkok tartanak össze.
Meséltünk neki, és meséltünk. Egyre csak meséltünk. Majd
mindent elmondtunk, a legapróbb részéletekig.
- Úgy érzem, mindjárt elalszok. Nektek is ezt kéne tenni-
Állapította meg Spencer.
Valaki a földön, valaki a kanapén, valaki pedig a rég nem
használt ágyon helyezkedett el. Bekuckóztunk, és elszenderedtünk.
Majd kora reggel
keltem fel. Mellettem Hanna, és Emily. Hanna, és Emily. Alison és Spencer nem
volt a helyén. Felkeltettem a barátnőimet. Kicsit meg voltam ijedve.
Felálltam és körülnéztem.
- Itt nincsenek- Mondtam- De akkor vajon hol vannak?
- Fogalmam sincs- sóhajtott Emily félelemmel a hangjában.
Kisétáltam a kamra ajtaján. A helyiség előtt nem volt senki.
- Ali! - kiáltottam. Addigra már a másik két lány is a
hátam mögött volt. Éreztem, hogy félnek. Még a levegőt is máshogy vették.
- Eltűnt. - Hallottam egy hangot a távolból. Spencer volt
az.
- Tessék? - kérdeztem félve. Pontosabban nem is félve, hanem
megdöbbenve. Még nem féltem.
- Felkeltem és nem volt a helyén. Majd elmentem megkeresni.
Mindenhol jártam már. És egyszer csak… felsikoltott a távolból! Tudom, hogy az ő hangja volt! Bárikor
felismerném..
